Nekem is feltűnt, hogy az izraeliek hányadszorra semmisítik meg „Gáza utolsó működő kórházát”

Ha az izraeli cél az lenne, hogy ne legyen Gázában kórház, már régen nem lenne.

Hosszú írásban ment neki az írószakmában eluralkodó antiszemitizmusnak az amerikai liberális lap.
Nyitókép: ANGELA WEISS / AFP
Megelégelte a New York Times az irodalmi szakmában burjánzó zsidóellenességet, s hosszú elemzést szentelt neki. A szerző, James Kirchick megemlíti: az X-en már színkódolt táblázatok terjednek, melyekben „cionista” szerzőket listáznak. „Cionistának” sorolták be Emily St. John Mandelt, a Tizenegyes állomás szerzőjét, mert „gyakran utazik Izraelbe és kedvezően beszél róla”. A négy szél c. regényt jegyző Kristin Hannah azért lett „cionista”, mert megosztott egy posztot az izraeli Vöröskeresztről, Gabrielle Zevin, a Világépítők szerzője pedig azért, mert a Hadasszah zsidó nőszövetségnél adott elő egy könyvjéről. Az X-en arra buzdítanak, hogy a „cionisták” könyveit bojkottálják az olvasók.
Ez a táblázat a legdurvább példája
a „vírusosan Izrael-ellenes és egyre inkább antiszemita érzületnek”, ami a Hamász október 7-i támadása óta az irodalmi világban kísért
– írja Kirchick.
Úgy látja, mivel az amerikai zsidók 80 százaléka cionista, a cionizmus kipellengérezése a zsidó identitás egy kulcsfontosságú komponensének megtámadását jelenti. S kialakult egy kultúra, melyben az „kizárja a zsidókat a teljes jogú részvételből, ha nem ítélik el Izraelt”. Úgy látja, ez már folyamatban van a tudományban, a politikában és a kultúrában is, s most elérte az irodalmárok, kiadók világát is.
Véleménye szerint mint mindenhol, úgy itt is „növekvő illiberalizmussal jár együtt a növekvő antiszemitizmus”, márpedig az, hogy egy ügy támogatására vagy ellenzésére szólítják fel őket, „az egyik legkegyetlenebb dolog, amit a társadalom az írókkal tehet” – hiszen a tollforgatók feladata éppen az, hogy elmondják a társadalomnak, miben hisznek, függetlenül attól, hogy az mennyire népszerű.
A listázás különösen is hosszú és szégyenletes történettel bíró taktika, melyet az irodalom – és a szabadság – ellenségei használnak bal- és jobboldalon egyaránt”
– figyelmeztet Kirchick.
Leírja azt is, hogy az, hogy Izrael népirtást követne el a palesztinokkal szemben, „a 21. század tömegillúziói közül az egyik legnagyobb”; szerinte ez groteszk megfordítása a helyzet valós állásának, hiszen a jelenlegi izraeli-palesztin háború épp azzal kezdődött, hogy egy „népirtó terrorszervezet” a „holokauszt óta a legnagyobb zsidóöldöklést” követte el. Ennek ellenére az a narratíva, hogy Izrael irtaná a palesztin népet, „már azelőtt formát kezdett ölteni, hogy Izrael egyáltalán elkezdte volna Gáza szárazföldi lerohanását”, s sokan azt gondolják, hogy a ’népirtás’ szó mindössze annyit jelent, hogy egy konfliktusban „sok a civil áldozat”. A népirtásozás másoknak „a felháborodás kifejezésének módja ilyen borzalmas életveszteség kapcsán”, de olyanok is vannak, akik számára
a népirtás-narratíva csak az „ősrégi antiszemita vérvád legújabb kiadása” –
ez arról szólt, hogy a zsidók állítólagosan pogány gyermekeket gyilkoltak azért, hogy vérüket aztán vallási rituáléik során használják.
Az irodalmi antiszemitizmusra további példákat is hoz a szerző: például azt, hogy a Literary Hub irodalmi szakportálon kilenc nappal az október 7-i támadás után tömegével kezdtek megjelenni a „zsivány etnoállam” Izraelt ostorozó írások, egy másik szakportál, a Guernica szerkesztőségének jelentős része felállt azt követően, hogy egy baloldali izraeli hölgy írhatott a portálnak. Úgy látja,
most kijöttek a fényre a progresszívek a „cionistázással”, ami nemrég még „szovjet és arab propagandistákra korlátozódó mocskolódás” volt; ők „évtizedeket töltöttek el azzal, hogy a szót a »nácival« morálisan egyenlővé tegyék”.
A ’népirtás’ és a ’cionista’ kifejezések „megrontása” áll Kirchick szerint a PEN America írószövetség körül dúló viszálykodás mögött is: februárban 1500-an azt követelték egy nyílt levélben, hogy a PEN „ébredjen fel csendes, langymeleg, sem ide-sem oda, önfényező középútjából, és álljon ki valóban egy valódi népirtással szemben”. A szerzőknek nem volt elég az, hogy a PEN közlemények tucatjait adta ki a gázai írók szenvedése kapcsán, és azt kívánták, hogy a szövetség „nevezze meg gyilkosukat: Izraelt, egy cionista gyarmatosító államot, melyet az amerikai kormány pénzel”. Márciusban aztán a PEN nyíltan kiállt a gázai tűzszünet mellett, de ez sem volt elég; az írószövetség éves díjátadó rendezvénye előtt a díjra jelölt szerzők majdnem fele visszalépett a versenyből „a népirtás normalizálásával” és a „cionistáknak való platformbiztosítással” vádolva meg a PEN-t, s lemondásra szólítva fel a szervezet zsidó ügyvezetőjét, Suzanne Nosselt. A PEN mellett nyílt levélben állt ki kilenc korábbi ügyvezető, köztük Salman Rushdie is, ami státuszát a cionisták feketelistáján rögtön „tiszázatlanná” is tette.
Hol voltak azok erőfeszítései, akik most a PEN-t nyomasztják, amikor a 17 évnyi Hamász-uralom alatt a Gázai övezetet jellemző totális szólásszabadság-hiány ellen kellett volna tüntetni?”
– teszi fel a kérdést Kirchick. „A PEN ellenlábasai nem segítenek a palesztin népnek azzal, hogy segítenek tisztára mostni a Hamászt” – állítja.
A New York Times szerzője azt is leírja: ez a támadássorozat nem a világhírű zsidó szerzőket fogja hátrányosan érinteni, hanem azokat a kevésbé ismert írókat, akik most kezdenének irodalmi karrierbe. „Már nem az a legrosszabb sors, ami egy zsidó témákkal foglalkozó zsidó írót érhet, hogy egy recenzióbomba rosszabbik végén találja magát; azt is egyre nehezebb elérni, hogy az ilyen könyvek egyáltalán megjelenhessenek.”
Kirchick zárásul megjegyzi: egyre több író próbálja azzal kifejezni, hogy a jó oldalon áll, hogy a zsidó államot népirtó entitásnak állítja be, melynek lebontása az emberiség fejlődéséhez szükséges. „Politikai divatmondás ez” – írja a szerző, aki szerint „ahogy a baloldali irodalmi értelmiségiek egy korábbi generációja számára a sztálinizmus volt az, úgy most az antiszemitizmus válik avantgárddá”.